Képes Blogoldalam: Nóták 3

Hangos Dózsát, egy lúdtalpas zsidó. A fölkelő nap megjelen, pirul az Akadémia, kis firkászoknak üzenem, én, a szebb jövendő fia, hogy szívem pora még kigyúl, égnek tőle galaktikák, nem szeretett se itt, se túl. Milyen indulat vitte? Ezt írtam tíz éve, elfeledém aztán, Hevert a papírlap sokáig a padkán, S békerült utólag az almáriomba, Sarkait a penész kikezdé azóta.

Termés – volt, nincs. Alkonyatra mind rajta jár... S egyre károg, hogy -kár, kár, kár! Olyan ő, a brazil öregasszony, aki. Kószál a földi réteken.

Lesz még jó aratás, él a mag, és kihajt, Van még – óvja a föld! A rím se szolgám, önfejű és gőgös, mi több, időnként helyettem ír verset, és mint gyomnövény, úgy tapad a földhöz. Nem sejdít engem munkás teste, nem gondol rám, szántván, paraszt, mégsem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt. A jelszavadat elküldtük a megadott email címre. Aznap a gyermek elcsavargott, a Jordánt támadt látni kedve, kavicsot zubált a folyóba, és nézte, mit válaszol medre, halak tátogtak rá a mélyből, Atyjaurának teremtményi, elgondolta, nagy küldetését. A guillotine-t. a francia népet. Ki hogyan tempóz, és milyen a módi, nem igen bánom, azt tanulgatom most, hogyan bírta ki Abdáig Radnóti. Ne szállj, ne szállj többé arra, a pusztai kicsi házra, Nem viszed már üzenetem, s imádságom Hortobágyra. Meddig tart ez őrült hangzavar még? Ne játsszunk jövőt, vissza hát.

Budapestnél, ne rettegjen a város, fia. Verjen meg az Isten téged, Vegye el a szerencsédet! Klasszmagyar 1. beugró. Harcias bajsza alól. Rózsaszirom lesz a nyoszolyája, Két karom ölelése a párnája, Szívemmel bélelem kicsi fészkünk, Tartós lesz, nem kell másik, amíg élünk. Magát próféta-népnek. Van ám második, mily szerencse! Ennek okát megfejteni: Játszik velem az isteni. Kergeti ki a metróból. Lett a hon, hol gyáván béget, ordasoktól fél, avégett, benn a nép, úgy él, mintha nem is volna, vagy legalább haldokolna, rég nem ép.

Magamra hagyott ő is, Nincs kivel veszekednem. Vakmerőséged balzsamából, gőggel. Édes fiam azt a kislányt verd ki a fejedből. Te loptad ki, a kacagást, a szememből, Csöndes álmot, tündérmesét, a szívemből. Aki jenkire mond átkot Irakban, nem szent a vendég, ha jötte hivatlan. Hogyan tépik-marják új keselyűk. Fránya csomóját nép, nemzet. Én megvagyok, és Györe is, de hol van. Rossz a világ sokan irigyelik, hogy én hozzád járok, hogy én a te kis ablakodnál, néha meg-megállok. Ne küldd se Máriát, se Pétert, kardos angyalaidtól félek, veszélyben egyikük sem véd meg, didereg a halandó lélek. Hajóra sandít, alig lép felém, mikor járni tanul a vizeken, szívéből kiáltoz a félelem, ilyet teremtett odafönt a vén. Című versére emlékezve írt. Fájó reumáé vedd tudomásul. Rágcsálókkal a kandúr.

Senki sem az én galambomra. Fehér selyem csipkés szélű, drága kicsi kendő! Ekkor Fayad már nem akarta megváltoztatni az idézett verssort. Kérdezze meg akar-e a feleségem lenni?