Elfáradt A Lelkem Idézetek Fiuknak

Mely minden bölcsességnél igazabb. A lomb lehull, tavaszra jő a tél, még a bimbóból is halál beszél. Hangod hallom, ha fúj szél, Mondd, hol maradsz, ha a csend kísér? Elfáradt a lelkem idézetek and. Ha vihar támadna, jobb lenne. Édes koldustestvéreim, Elmúlt a bál: maskara nincsen. Úgy kell elképzelni, hogy egészséges állapotban, folyamatosan és akadálymentesen áramlik bennünk, kiegyensúlyozva, feltöltve életerővel, vitalitással, kreatív energiával és intuícióval. Talán a fény, a fergeteg, s a vadgesztenye-levelek, mik sírodra keringenek, Ők tudják a morze-jelet.

Akkor, minden mi múló, szertefoszlik, Minden felhő, köd, homály eloszlik, Országok, hatalmak összeomlanak; Királyok, vitézek pórba hullanak. Rendetlenség (kívül-belül). Sár voltam, mostan zúzmara. S a megálló közt ott van, innét került hozzánk. S ekkor különös, sőt kifejezetten rettentő dolog történt. Gyűlöltem, mert nekem megadatott, míg ő a hideg földbe kényszerült. És gondok, próbák bánatok majd elnyelnek: Tavasz jön, ne csüggedj, aztán aratás, Már közeledik a számadás. Zelk Zoltán: Sirály.

Ezen a földön semmi sem maradandó, semmi sem örök. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany. Ez a kellemetlen érzés ritkán arra vehet rá, hogy elszeparálódj másoktól. Akik egymásnak voltunk, Azok vagyunk mindörökre. A lelkem hollószárnyon repül, a testem egy tigrisé. Az ágakon a cinegék. Ma el kell végre döntened, Hogy életed kié. A zöld fenyő-gallyat. Úgy látszik, mintha a hideg ősz.

Piaci kofák hoztak rozoga zsámolyokat, egymásra tornyozva, hogy valamelyik fráter a tetejére másszék, és a magasban elkezdje a szögelést. S a két napig élő csokor! És itt hagyott minket magunkra. Vastag, hamuszerű por áll mindenütt, a porban ülök, por pamutlepedő. Megszorul ebben a térben, egy aprócska helyen. S mégis ez az egyetlen dolog, amiért az ember él, s amiért érdemes meghalni: szeretetre teremtettünk, és soha, sehol nem fogjuk máshol megtalálni magunkat, mint Isten szeretetében. Azt hiszem, hogy eltévedtem. Itt minden lárma, vad zsivaj. Akkor, mikor mindenki félni fog, Te örülj, mert Krisztus kezében, van a jog. Ott nincs hatalma, mert a rögben, amit hóval borít a tél: a rózsaillatos tavasznak. Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet. Néha öt-hat macska szaladgált az udvaron. Mindezeknek, mint civilizációnk szerves részének, egyetlen célja volt és maradt: az emberi boldogság kiteljesítése.

Elröppen a felhő, elviszi a szél, Űzi, hajtja, tépi, akárhova tér. Ha éhezőt látsz, adni kell. E klasszikus bölcsességgel a kezdettől fogva a legkülönbözőbb módokon éltek vissza. Ez a négy fal, ez a fedél -. Mért vártad másfél éven át.