Batman Visszatér Visszatekintő Kritika
H múltjáról szinte semmit sem tudnak kollégái és társai. H (Jason Statham) az új kolléga a pénzszállítással foglalkozó cégnél – a papírjai szerint hosszú ideig dolgozott a biztonsági szektorban és a vizsgáján is korrektül teljesít. Statham újabb ChuckNorrist megszégyenítő menetelése. Persze, aki már látott filmet "Anglia Tarantinojától", annak ezek a narratíva és nézőpontváltások nem lesznek meglepőek. Előzmény: gomez1000 (#2). H-nak nevezi magát, és amikor az egyik első szállítása közben rablók támadják meg a páncélautót, akcióba helyezi magát, és úgy intézi el a bűnözőket, mint ahogy Jason Statham is csak nagyon ritkán szokta a filmjeiben. Belemenekült a nyavalyáiba, lesüllyedése elmarta tőle a szüleit és a rendezett, mindennapi élet is egyre távolibb délibábként dereng előtte: Algar szemüveges, inget, nadrágot hordó, szinte uniformisba bújó, magát világtól izoláló Enidje csaknem maszkulin vonásokkal, a rátermett ítész fals imágójával leplezi önnön tökéletlenségét. A sztori szerkezete, az elmesélés módja, a képek és a remek akciójelenetek, amikből nincs sok, de a film utolsó fél órájára azért tartogat egy gigantikusat, mind-mind működnek. A szikár stílust pattogós dialógusok és olyan remekül kiválogatott karakterszínészek koronázzak meg, mint Holt McCallany, Jeffery Donovan vagy Andy Garcia. Az Egy igazán dühös ember (ami amúgy a 2004-es A pénzszállító című francia akciófilm remake-je) látszólag egy csont egyszerű thriller és tulajdonképpen nem is talál fel semmi újat. Persze lehet abban is valami, hogy az Egy igazán dühös ember nem eredeti Ritchie-ötlet, hanem egy 2004-es francia film (Le Convoyeur) feldolgozása, ily módon eleve nem is fektethető fel teljesen a brit alkotó filmnyelvére. Mert végülis mit vár el a filmipar és a közönség egy hatalmas sikert aratott, nagy költségvetésű mozi sequeljétől, ami ráadásul minden idők egyik, ha nem a legnépszerűbb szuperhőséről szól, akikért a gyerekek és a felnőttek is egyaránt rajonganak?
- Egy igazán dühös ember kritika videa
- Egy igazán dühös ember kritika movie
- Egy igazán dühös ember kritika 2
- Egy igazán dühös ember kritika 3
- Egy igazán dühös ember kritika az
Egy Igazán Dühös Ember Kritika Videa
Szent meggyőződésem, hogy a Magyarországon Egy igazán dühös ember címmel vetített Guy Ritchie film igazán dühös nézőket szül. Anno a Blöffben imádtam azt az egyszerű svindlert, akit Ritchie felfestett a vászonra, sokkal inkább, mint amit aztán az évek kihoztak belőle. Bailey-Bond egyrészt deklarálja, felesleges zsánerfilmeket, mozierőszakot hibáztatni a társadalmi morál eltűnéséért, mivel ez képmutató, sőt, nevetségesen ignoráns hozzáállás, másrészt – jóval lényegesebben, egyfajta hatáselméleti diskurzus részeként – azt vallja, amennyiben átlagemberekként szorulunk perifériára és válunk magányossá, belső démonjaink utat törnek maguknak és többé nem eresztenek, ha pedig szakmai ártalom gyanánt olcsó horrorként realizáljuk a történteket, kész a totális elmebaj. Nem egy hivalkodó alkotással van dolgunk, amit így valószínűleg sokkal kevésbé fog a szívébe zárni a közönség (és akár a kritika), mint a korábbi Ritchie-darabokat, de amilyen magabiztos, kompetens és minden ízében hatásos mű lett az Egy igazán dühös ember, én csak emelni tudom a kalapomat. Ezzel az akcióval azonban csak belobbant a láng, ami a férfi sötét múltjából táplálkozó tüzet táplálja. Pontosan tudja, mi akar lenni, és még ha összességében egy erős közepesnél nem is ér többet, legalább van saját identitása. A vidéken szörnyű erdőtűz pusztít, így a hatóságok rendkívül leterheltek. Ezzel a stílussal trendet teremtett az ezredforduló környékén, egy alkotói válságból is vissza tudott térni általa, és még, amikor úgy tűnt, hogy hollywoodi iparos lett belőle, akkor is leginkább az olyannyira kedvelt londoni utcai csirkefogóira hasonlított a filmjeiben maga Arthur király, Aladdin vagy Sherlock Holmes is. Az Egy igazán dühös embert nem fogjuk se Ritchie, se Statham legjobbjai között emlegetni, de pontosan az a tisztesen megmunkált, szórakoztató és mindenféle túlzástól vagy feleslegtől mentes iparosmunka, ami nyári mozinak beillik. Kikacsintás helyett a pszichózis részletes boncolgatása helyeződik centrumba, ilyen rangban például a rendező által említett A zongoratanárnő vagy további, női pszichózist művészfilmes vonásokkal ábrázoló munkák, jelesül az Iszonyat, az Ijesszük halálra Jessicát! Egyszerűen a rendező ezúttal egy, a főszereplőjéhez kapcsolt mogorva alkotásban gondolkodott. Az a problémám, hogy a legtöbben nem írnak neki karaktert.
Egy Igazán Dühös Ember Kritika Movie
Valószínűleg nem létezik komorabb, pesszimistább szuperhősfilm a Batman visszatérnél, és mindezt a karácsonyi ünnepet övező hangulat kifordításával, az ebből adódó magányosság, keserűség témájának felerősödésével, valamint azzal éri el, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem egy szuperhősfilmről van szó. Guy Ritchie tipikusan az a rendező, akinek annyira egyedi a stílusa és a világa, hogy az ember azt gondolta róla: sosem tudna vagy akarna valami teljesen másfélét csinálni. Az Egy igazán dühös ember június 10-től látható a magyar mozikban. Kíméletlen finálé egy kíméletlen filmhez, de ez az a fajta kíméletlenség, ami egy idő után kifárad, és szinte már csak a póz marad belőle. Ha jobban belegondolunk, Guy Ritchie kifejezetten érdekes alakja a filmvilágnak: egyszerre rendkívül kommersz, szerzőisége ugyanakkor még a lehető legváltozatosabb témákkal foglalkozó blockbusterekben is szembeötlő, és úgy nyeri el újra és újra milliók tetszését, hogy a közmegegyezés szerint az elmúlt 15, de inkább 20 évben alig akadt igazán emlékezetes darabja. H jól bánik a fegyverrel és kérdés nélkül, precízen gyilkol, így az egyetlen kérdés, amelyre a film fogja megadni a választ, az, hogy miért jelentkezett a céghez és ki a valódi célpontja. Anno Guy Ritchie adta a világnak Jason Stathamet A ravasz, az agy…-ban, ahol egyből keblünkre öleltük őt, de igazán aztán a Blöff-fel közölte a nagyvilág szívével, hogy márpedig neki örökre bérelt helye lesz benne.
Egy Igazán Dühös Ember Kritika 2
A filmjei bőven kimerítik a "szórakoztató" fogalmat és ugyanez igaz az Egy igazán dühös emberre is, egészen addig, amíg nem állunk neki agyalni azon, hogy bizonyos eseményeket követően hogyan maradt életben az általa alakított karakter…. A Fortico Security biztonsági cégre rájár mostanában a rúd, hiszen útépítőknek öltözött fegyveresek nemrégiben kirámolták az egyik páncélautójukat, majd kegyetlenül végeztek az azt kísérő két biztonsági emberrel – sőt, a támadásban egy ártatlan civil is golyót kapott. Mellesleg a cím találó, viszont a jól felturbózott hatást erősen lefojtja a furcsán kezelt történet, ami egy jóideig főhősünk körül forog, aztán meg nem. Adott egy titokzatos karakter, H (Jason Statham), aki épp új munkahelyén kezdene pénzszállítóként, ám amint először megtámadják a pénzszállító autóját, felfedi valódi arcát. De ne legyünk dühösek: a Ritchie – Statham duó nagy nevekkel – Aubrey Plaza, Cary Elwes, Hugh Grant – kiegészülve jövőre bemutatja a most még cím nélküli ötödik közös (kém)moziját, ami remélhetőleg újra a régi szép Anuta-érzést hozza majd vissza az életünkbe. Chris Benstead zenéje fenyegetően harsog, és a közelgő leszámolásra utal, miközben visszapillantunk, hogy lássuk, mi vezette H-t idáig, majd szépen lassan még több szereplő (sőt csapat) érkezik, akik még szélesebbé tárják a történetet. Persze szépen lassan elkezd összeállni kép és nem ér hatalmas meglepetésként, amikor felfedik a kártyákat, ám Ritchie remek eszközökkel adagolja az információmorzsákat. Talán a technósra remixelt Folsom Prison Bluesra fölhúzott lőpárbaj az egyetlen jelenet, ami megidézi a kliprendezőként induló Ritchie korábbi, dögös soundtrackjeit. Csapódik még hozzájuk egy vagány, öntudatos lány, Tantoo (Amber Midthunder – A préri urai, plusz kis szerep Az oltalmazóban és jövőre a Skull című predator eredetsztori), valamint a biztonság kedvéért a cég képviseletében Tom Varnay (Benjamin Walker – A tenger szívében, Jessica Jones és az új A gyűrűk ura-sorozat). Az Egy igazán dühös ember egy tulajdonképpen oldschool jellegű, nyers akcióthriller, amely lassú tűzön építkezik a kemény fináléig. Erre Csutor Bánk (hangkeverés) a különböző hangeffektekkel csak még jobban rásegít. Statham jó volt a főszerepben, bár ehhez a filmhez sokkal inkább karizma kellett, mint sokrétegű színészi játék.
Egy Igazán Dühös Ember Kritika 3
Az Egy igazán dühös ember (Wrath of Man) azonban, minden bizonnyal sokat merítve az eredeti 2004-es francia filmből (A pénzszállító) nem a rendezőtől megszokott angolos stílust és bravúrokat hozza, helyette büszkén felvállalja zsánerfilm létét és elhagyja a felesleges sallangokat. Szóval Ritchie jól döntött, hogy nem magát szabadította rá a vászonra, hanem Stathamet. Szerződés nincs, csak bizonytalanság: szembe kell nézniük a ténnyel, hogy hamarosan mindent elveszíthetnek. Antoine Fuqua kétség kívül azok közé a rendezők közé tartozik, akik szeretnek maradandót alkotni. Pengeélen táncoló összeomlás. Nem kevés humorral és iróniával (néhol öniróniával, ami kimondottan pozitív löketet adott) fűszerezte ezt a filmjét Guy Ritchie, ami mára már védjegyévé vált. Merthogy van abban valami szomorú, hogy Batmant, Pingvint és Macskanőt is megnyomorította az élet, totális magányban tengetik mindennapjaikat, és végeredményben vágyaik is kielégítetlenek maradnak – hiába üldözik elkeseredetten és őrülten, nem érnek célt. Ám amikor megtámadják a páncélkocsit, amelyben szolgálatot teljesít, játszi könnyedséggel oldja meg a helyzetet, így felmerül a kérdés: mit keres a cégnél egy ilyen képzett alak? A Fortune hadművelet ugyanis botrányosan unalmas lett, melyben konkrétan az első egy órában alig történik érdemi esemény. Ha Ritchie még ennél jobban kigyomlálta volna filmjéből a rá jellemző pózolást, minden további nélkül mérhetnénk Jeremy Saulnier darabjaihoz, akinek brutalitása nem feltétlenül erőszakábrázolásából fakad, hanem a pusztítás könyörtelenül következetes és szemérmetlen alkalmazásából. Neil LaBute szatirikus komédiája a mai társadalmat veszi górcső alá, és többek között azt a kérdést feszegeti, hogy milyen hatással vannak ránk a társadalmi elvárások, szembesítve minket azzal, hogy talán nem is ismerjük igazán a világot, amelyben a mindennapjainkat éljük. Anno imádtam a mindenki által gyűlölt Hullámhegy című mozit, melyben Madonnát rángatta bele élete legkínosabb szerepébe, és jelen produkció is pont azért tetszik, mert nem látom benne a tipikusnak mondható jegyeket. Operatőr: Stefan Czapsky.
Egy Igazán Dühös Ember Kritika Az
A film koncepciója sokat merít az 1957-es alkotásból. Jason Statham több mint egy évtized kihagyással tér vissza Guy Ritchie-hez, H szerepe pedig tökéletes lehetőség számára, hogy karrierjét ott folytassa, ahol néhány félresiklott projekttel ezelőtt félbehagyta. Ha pedig ezek sem térítik vissza Liam bát az akció gyorsforgalmira, akkor végső infúzióként jöhetne egy vérfrissítéses Elrabolva 4., amelyben a pórul járt unokái érdekében kezd bele eposzi mondataiba: "Nem tudom, hogy kicsoda maga…". Továbbá érezhető az is, hogy a Ritchie-filmek szereplőiből gyakorta a humor csinál karaktert: az Egy igazán dühös ember is felvonultat rengeteg szereplőt, de mivel a legtöbbjük karót nyelt, sótlan-szótlan figura, ezért nem is tűnnek túlságosan érdekesnek, még annak ellenére sem, hogy az egyikükről megtudhatjuk, hogy miféle mellékest űz, egy másikuknak meg bepillanthatunk a normál családi életébe, értsd: a gengszterek is emberek! Én sem láttam benne Guy Ritchiet, egy jó filmet viszont igen. Semmi sallang, egy árva időhúzó jelenet sem jelenik meg az egész játékidő alatt, csakis épp a legfontosabb részek, melyek lényegi információkat tartalmaznak. Az őrök kezdenek egyre bizalmatlanabbá válni a mindenre elszánt férfival, akiben tombol a bosszúvágy. A többiek viszonylag említésre sem méltóak. Nem ezt szoktuk meg Ritchie-től, de amíg ilyen művekkel rukkol elő a komfortzónáján kívül, addig bármikor vevők vagyunk rá. Itt tényleg elhittem, hogy ő maga a legyőzhetetlen egyszemélyes hadsereg, miközben mégsem lett belőle szuperhős vagy halhatatlan. Valóban nosztalgia tripre indulunk, de az időgép nem a sült hal, a délutáni tea, a rossz kaja, a még rosszabb idő és a kibaszott Mary Poppins korába, hanem a '90-es évekbe és az azt megelőző évtizedek rideg és komor akcióthrillerjeinek világába dob vissza. Zseniálisan indul, aztán Statham felbukkanása után már csak jó (nem miatta, csak, hát azt a szintet már nem tudja tartani), aztán, mikor kibújik a Statham a zsákból már csak közepes.
Újra virgonc, rajzfilmszerűen elrajzolt hősökkel népesített be egy sosemvolt, ám színesen vibráló londoni alvilágot. Korántsem, a Wrath of Man-t gyakorlatilag így, ebben a formában bárki más is megrendezhette volna akár, Philip G. Atwell-től kezdve Roger Donaldsonon át Louis Leterrier-ig bezárólag (jó, Uwe Boll kivétel! Legnagyobb erénye egyben legnagyobb baja is: régivágású felfogása húsz-harminc évvel ezelőtt még ímmel-ámmal csak-csak elment volna, de a jelenkori igények szerint semmi olyat nem tartalmaz, ami miatt huzamosabb ideig emlékeznénk rá. Az Egy igazán dühös ember Jason Statham egyik legjobb filmje, amiben megmutatja, hogy ő maga a motor és az üzemanyag; a könyörtelen csapás, amit senki sem tud kivédeni – ez az alkotás az egyszerűségével együtt is hihetetlenül tökös és élvezetes. Itt nincs helye tréfának, eleve egy kegyetlen gyilkossággal végződő rablással indítunk, ami után a kárvallott pénzszállító céghez egy újonc jelentkezik Jason Statham személyében, és hát nyilván nem pénzt szállítani érkezett a céghez. A közönséget már az olyan, sokkal emberibb, az azonosulásra sokkal alkalmasabb figurák érdekelték, mint Martin Riggs vagy John McClane, akik végül dinoszauruszokká öregítették a szögegyszerű, mindig, minden esetben győzelmet arató hústornyokat. Egyenesen üdítő és már-már szokatlan, hogy az Egy igazán dühös ember nem feltétlenül akar okosabb, csavarosabb lenni műfajtársainál, hanem mindenfajta bravúrkodás nélkül, egyszerűen csak piszkosul jól teszi a dolgát.
Ezek azonban nem elegendőek a maradandó szórakozáshoz: a Jeges pokol gyorsabban illan el az emlékeinkből, mint ahogy egy megrakott truck a hideg tóba fullad! A nyolcvanas-kilencvenes évek második felében a képregényszakma és vele együtt Hollywood is jelentős változásokon ment keresztül. Messze nem hibátlan (a sérthetetlen vasemberek például majdnem kikergettek a világból), de nagyon tudtam értékelni, hogy ez a film pontosan az, aminek tűnik, annak pedig egész fasza. Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong) - 2021. április 06. Igen, jól látjátok: Guy Ritchie nagyon hosszú idő után újra összeállt Stathammel, és forgattak egy kőkemény akciófilmet, aminek nincs csavaros sztorija, amiben nincsenek hangosan felröhögős poénok, és amiben egy árva cool főgonosz sincs, nemhogy jó dumával, de semmilyennel.
Aki szereti Jason Stathamet, az mindenképp nézze meg ezt a művet, mert nem fog csalódni. A neves akciószínész a hozzátartozója gyilkosát kereső, bosszúszomjas férfi, Patrick Hill szerepében látható. Tipikus Guy Ritchie film? Sokan mondják az ilyen régi és egyedi filmekre, hogy manapság már senki sem szánja rá magát, hogy akárcsak hasonló koncepciót álmodjon a vászonra, és ez a Batman visszatérre is igaz – csak ebben az esetben nem a minősége, hanem a merészsége okán. A Hobbs & Shaw legutóbb azért sikeresen mosolyra fakasztott. Előzmény: Hicks (#13). A sztori ugyanis túl bugyuta ahhoz, hogy megengedhesse magának az önirónia hiányát, ezt az ellentmondást pedig a formai trükkök sem tudják feledtetni. Cary Elwes nem sok vizet zavar, Josh Hartnett kihasználatlan marad, míg Hugh Grant szó szerint végigripacskodja a szerepét. Átérezhetjük azt a feszültséget és nyomást, amit a főhős elszenved, miközben saját maga próbálja megmenteni a hívó életét és távolról az uralma alatt tartani az eseményeket. Pingvint másodjára is kiveti magából a társadalom, és végül saját madártársai kísérik be a hullámsírba, Macskanő, bár esélyes lenne egy szebb, boldogabb jövőre, saját magát képtelen megtagadni, Batman pedig, noha megtalálta azt a nőt, aki az ő tökéletes képmása, és akivel kiegészítik egymást, lehetetlen egy olyan valakivel a happy end, aki önmagával sem képes együtt élni. Jason Stathamtől általában megszokhattuk, hogy elég pipa jóember a filmjeiben, de most, hogy nagyjából másfél évtized közös meló-szünet után Guy Ritchie negyedszerre is rosszemberek közé küldi, várhatjuk, hogy – legalábbis a cím alapján – felettébb morcos üzemmódban indul rendet rakni. Mintha más lenne, akinek mondja magát. Elég csak szemügyre vennünk hallgatag karakterét, egyből sugárzik belőle a szerep megkívánta keménység, végig hiteles tud maradni, még úgy is, hogy a forgatókönyv kizárólag patikamérlegen adagolt odamondogatásokat és fapofával előadott monológokat ad neki.
Nem küldi Stathamet hajmeresztő karatecsatákba, inkább csendes keménységre és szikár magabiztosságra épít a karakterrel kapcsolatban. Az idősávok és nézőpontok váltogatása ellenére is érezhető, hogy a film szögegyenes sztorival bír, ami alapvetően nem lenne baj, ha nem lennének benne így is jókora lukak és forgatókönyvírói véletlenek (hát pont ők is azt akarták, mint azok a másikak! Hiszen a nagy beruházás és az ipari gépek formájában a Solé család életébe a modernitás tör be kíméletlenül, és cincálja szét addigi, a mai kor szemével nézve idilli életüket.