Lefejezés Élő Cenzúra Nélkül

Éppen ezért nem hiszem, hogy a terrorista sikeres riválisa volna a modern művésznek – azzal, hogy még nála is radikálisabb. Ha olyan területet foglalnak el, amelyen vallásilag vagy ideológiailag számukra nem elfogadható népesség él, beindul a könyörtelen "rutineljárás". A büntetés szintén szerves része a folyamatnak. Nagyon kell rájuk figyelni. Ugyanakkor azonban az esztétikai egyenlőség politikája azt is megakadályozza, hogy bizonyos képek a politikai fenséges kizárólagos reprezentációiként állítsák magukat.

A megfélemlítés festői stratégiája. A cél mindkét esetben a meztelen, sebezhető, vágyaknak kitett test felmutatása, amelyet általában elfed a társadalmi konvenciók rendszere. Főleg a kurd etnikumhoz tartozó jazidik esetében gyakori ez, amely egy nagyon zárt, egyik nagyobb vallási irányzathoz sem tartozó csoport. Az ISIL a gyerekek számára az erős, megroppanthatatlan, "győzelemre ítélt" szervezet képét mutatja, s ezzel állítja szembe a kicsik addigi életét, mintegy arra mutatva rá, hogy a szülei és a közössége nem tudta megvédeni, de az ISIL táborában biztonságban érezheti magát, ott semmi baj nem érheti. Ha valakinek erről a Hitlerjugend jut eszébe, az nem a véletlen műve, az alapelv ott is ez volt, bár a módszerek mások – mondja Vogel főhadnagy. Egy nyolcéves gyereket a nyugati jog szerint nem lehet például háborús bűnösként kezelni, így alapvetően a reintegráción van a hangsúly. Meg is próbálom megmutatni, hol látom a csúsztatást. A küzdelem e két formája mélyen kötődik egymáshoz, és mindkettő célja olyan helyzet teremtése, amelyben minden ember a maga különféle érdekeivel, illetve minden művészi forma és eljárás, végre egyenlő jogokat élvez. A háború dicsősége és a háborúval járó szenvedés reprezentációja igen hosszú időn át kedvelt művészeti téma volt. Hadtörténeti vetélkedő a Fejér vármegyei középiskolásoknak 2023. Olyan stratégiával állunk itt szembe, amely történeti értelemben meglehetősen új. A kortárs művész ugyanazokat a médiumokat használja, mint a terrorista: fotót, videót, filmet. De mit lehet tenni egy agymosáson átesett fiatallal, akinek szüleit meggyilkolták, és hónapokig, évekig sulykolták bele az ISIL egyedüli üdvözítő voltát?

Mégis úgy tűnik nekem, hogy művészet és terror összehasonlításának ez a népszerű módja alapvetően téves. Ebből több mint félszázan estek el, nyolc esetben öngyilkos merényletre használták őket. A kortárs politika többé nem szépként reprezentálja magát – ahogy pedig még a huszadik század totalitárius államaiban is történt. Ennek igen egyszerű oka van: a média csak annak a képét mutatja nekünk, ami most történik. A gyerek azt már felfogja, hogy fegyverrel a kezében, háta mögött az ISIL-közösséggel hatalma van. Azonban az egyenlő jogok politikája az esztétika szintjén bármiféle politikai elkötelezettség egyik szükségszerű előfeltétele. Így beszélhetett Kojéve már a második világháború előtt a történelem végéről – az elismerésért folytatott küzdelmek politikai története értelmében. Duchamp óta a modern művészet gyakorlata, hogy "puszta dolgokat" emel műalkotás státusba. Az ISIL-gyerekek szerepeltetése és kiképzése egyfajta provokáció a nyugati társadalmak felé, amelyeket sokkol, hogy kiskorúakat használnak gyilkolásra. Making Things Public.

Természetesen nem mindenkinél működik az agymosás. Forrás: Magyar Honvéd 2016. október. A modern műalkotás sikerét az mérte, hogy mennyire volt radikális, milyen messzire ment a művész a hagyományrombolásban. A napirendjük olyan, mint egy felnőtté: hajnali kelés, gyakorlatozás, ideológiai nevelés.

Ugyanis minden egyes ilyen diskurzusnak szüksége van összevetésre, illetve az összevetés keretére és technikájára. Ehelyett a kortárs politika újra fenségesként reprezentálja magát – azaz csúfként, taszítóként, elviselhetetlenként, rémisztőként. Ott a kalandvágy bennük, amely a történelem során többször csábított már fiatalokat a háborúba. Az üzenete éppen ez: megteheted a valóságban is, amit eddig szórakozásnak hittél. Élő játék, szabad gyilkolás. Egy francia elemzés szerint mintegy kétezer olyan fiatalkorú van, akik az ISIL propagandájának hatására azonosultak a radikális iszlám tanaival. E cinkosságnak újra meg újra egyfajta rivalizálás az eredménye. Az ilyen kritikának semmi köze az erkölcsi érzék hiányához. A kép, a mimézis, a reprezentáció modern és poszt-modern kritikája hosszú évtizedei után valahogy szégyenletesnek tartjuk azt mondani, a terror vagy a kínzás képei nem igazak, nem valóságosak. Az utóbbi évtizedekben főként az Afrikából érkező hírekre kapjuk fel a fejünket a gyerekkatonák kapcsán, az "Iszlám Állam" (Islamic State of Iraq and the Levant – ISIL) azonban a gyermekek elleni borzalmak tekintetében is hamar listavezető lett. Másfelől erősítheti a csatlakozási vágyat a nihil, a céltalanság is, amelyben a fiatalok a hétköznapok során élnek a legfejlettebb társadalmakban. Vogel főhadnagy szerint a gyerekek propagandavideós felhasználása kettős üzenetet hordoz. Ha egy kisgyereket évek óta arra nevelnek, hogy fegyvert viseljen, és gyilkolni tulajdonképpen dicsőség, semmiféle ellenérzése nem lesz, hiszen tanulási folyamatából teljes mértékben kimaradnak az alternatív lehetőségek. A hagyományos reprezentáció kritikáját az a gyanú mozgatta, hogy valami csúfnak és rémületesnek kell rejtőznie a hagyományos, idealizált kép felszíne mögött.

A gyerekek elkötelezettségével azonban az esetek zömében nincs gond. Vogel főhadnagy szerint a megoldás példát mutathat, de eredményességével kapcsolatban egyelőre szkeptikus. Amit ma tapasztalunk, az nem a Valóság, hanem a politikai Fenséges visszatérése – a Fenséges újra-politizálása formájában. Ezek a gyerekek borzalmas dolgokról számoltak be, történeteik még a sokat tapasztalt szakértőket is megdöbbentették. Hab a tortán, hogy korunkban maga a terrorista és a harcos is művészként kezd működni. Ugyanez mondható el a bagdadi Abu-Ghraib börtönben készült híres fotókról és videókról. Jóllehet, időközben a modernitást magát is épp elégszer eltemették, a radikalitás kritériuma mindmáig mit sem vesztett kiemelt szerepéből a művészet értékelésében. Az ISIL gyerekrablásai brutálisan egyszerű technikán alapulnak. Elég csak a francia gyermekek 1212. évi keresztes hadjáratára gondolni, illetve az európai szabadságharcokban részt vett fiatalokra, sötétebb példát említve a Hitlerjugendre. A kortárs emancipációs politika valójában a befogadás politikája – amely a politikai, etnikai vagy gazdasági kisebbségek valóságosan létező kizárása ellen irányul.

Ez a tömegmédiát szélsőségesen tautologikussá teszi. A terror és ellen-terror képeit, amelyek folytonosan cirkulálnak a kortárs média hálózataiban, és a mai tévénéző szinte el sem bújhat előlük, elsődlegesen nem egy empirikus, bűnügyi vizsgálat kontextusában mutatják nekünk. Persze a képeknek, amelyekről beszélünk, van valamiféle elemi, tapasztalati igazságtartalmuk: bizonyos eseményeket dokumentálnak, és dokumentumértékük elemezhető, kutatható, igazolható vagy elvethető.